A klasszikus aranyló ősz. A sárga és a vörös minden árnyalata. Na meg egy kis szívverés és izzadás. Ez volt maga Csesznek!
Gondoltuk, legyen ez a kis falu. Hogy miért? Nem tudjuk. De jól választottunk. Nem is választhattunk volna jobban. S ha már arrafelé tartunk, akkor meg is állhatnánk egy két helyen útközben. Meg is álltunk. Először valahol Várpalota és Szápár között félúton. Egy hegyi emlékpark húzódik itt meg az erdő szélén, aminek a neve Hegyi Emlékpark. Micsoda véletlen egybeesés! Akiről elnevezték, Hegyi Imrének hívták. A Bakony néprajzkutatója volt meglehetősen nehéz életúttal. De többet nem árulok el. További részleteket szép táblákon lehet elolvasni a helyszínen. Természetesen geoláda is van a közelben, amit a koordináták helytelensége miatt kissé nehezen találtunk meg.
A következő mágnesként szintén egy geoláda vonzott Szápár közvetlen szomszédságában. Semmi nagy jelentősége nem volt a helyszínnek, csak annyi talán, hogy innen négy szélkereket lehetett látni egyszerre. Persze ezek egy képre nem fértek rá mert egy kilógott az objektívből. Sehogy se tudtam ráterelni a képre. De gyorsan kárpótolta ezt a falu megkapó látványa.
Következő megálló Dudar község. A fene sem gondolta volna, hogy itt ilyen barlangok rejtőznek a közelben. Természetesen nem adták magukat ingyen. Gyalogolni kellett hozzájuk pár kilométerecskét. Egy geoláda mutatta az utat odáig. Kilenc barlangot lehet a helyszínen találni. A főbarlang a Csapóné Konyhája nevet viseli. Hát mi is lehetne a legjobb hely mint egy konyha!
No de most már következett a főattrakció! A Cseszneki láda és az érte megteendő 10 km. Most nem is beszélek Csesznekről mert azt már mindenki a kisujjából rázza ki. Hanem a mellette magasodó hegy! A Zörög hegy! Na hát az aztán az igazándiból igazi! Legalább is most az volt. Olyan szép arcát mutatta, hogy még izzadni és lihegni is elfelejtettem a látványtól. Hát, hát majdnem, hogy nem is tudom leírni. Mindenütt sárgaság, vörösség, meg okkerság és barnaság. Szerte a földön aranyló levelek s közben a fákról is szép lassan csak hulltak-hulltak. S közben emelkedett ám! Szerencsére a hegytető közelébe érve kicsit abbahagyta s lankásabb lett. Lassan közeledett a láda, de még mindig csak arany és arany mindenütt.
Hát kérem, ilyen szép mesebeli őszt csak az láthat, aki kimerészkedik az erdőbe! Na meg itt a fotóimon. De a valódi hangulat az ebből sosem nem jön le. Azt mondtam, hogy nem beszélek Csesznekről és nem is teszek fel képet, de most mégis egy kivételt teszek. A várat is mindenki ismeri, ám visszafelé sikerült olyan arcát rögzítenem, ami nekem is csak néhány percig mutatkozott, mert a fáradt nap gyorsan a hegygerinc alá ereszkedett s már nem adta ezt csodás megvilágítást. Feleim! Gyönyörködjetek! Jövőre, ilyenkor, újra ugyanitt!
